Teste zömök, aránylag magas, oldalról kissé lapított. A hát vonala hirtelen emelkedik, az első hátúszó után meredeken lejt a faroknyél felé. Feje nagy, kúpszerűen csúcsban végződő. Nagy szája csúcsba nyíló, mindkét állkapcsán apró fogak ülnek. A preoperkulumon hátul finom fogak, alul nagyobb tüskék vannak. A mellúszók közepes hosszúságúak, a hasúszók a mellúszók alatt vannak. A két hátúszója közel van egymáshoz, ritkán érintkeznek, nem olvadnak össze. Az első hátúszó jóval hosszabb, mint a második. A farokalatti úszó rövid és magas, széle lekerekített. A faroknyele hosszú és alacsony, a farokúszó bemetszett. Testét és a kopoltyúfedőt érdes tapintású, apró, nehezen eltávolítható ctenoid pikkelyek borítják. Feje és háta feketés sötétzöld, oldala fénylő zöldessárga, hasa sárgásfehér. Testét 5-9 sötét, feketészöld keresztsáv díszíti, amelyek a folyóvizekben élőkön világosabbak, az állóvízi egyedeken gyakran egészen feketék. Az első hátúszó halványszürke alapszínű, hátsó részén egy kerek, fekete folt látható. A második hátúszó zöldes árnyalatú, a farokúszó zöldessárga, esetenként vörhenyes. A mellúszók áttetszőek, vörhenyesek, a has- és a farokalatti úszók élénkvörösek.
A lassú áramlású folyóvizeket és a tiszta vizű állóvizeket kedveli, a paduc szinttájtól lefelé szinte minden nagyobb folyóban honos, brackvizű tengeröblökben is megél. Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el, ívóhelyül a sekély vizű védett partszakaszokat választja, ahol az ikrás testtömeg-kilogrammonként 45 ezer, 1,5-2,5 mm átmérőjű ikrát ragaszt egy kocsonyás anyagú fűzérben a vízinövényekre, víz alatti tárgyakra, 8-12 °C vízhőmérsékleten. A 8-16 napos embrionális fejlődés után kikelő lárvák 5-6 mm hosszúak. A szikanyag teljes felszívódása után az ivadék hosszú időn át planktonikus szervezeteken él, a kifejlett egyedek tápláléka vegyes összetételű, a planktonrákoktól egészen a halivadékig minden számára elérhető állati szervezetet elfogyaszt. Esetenként táplálékában az ikra és halivadék mennyisége dominánssá válik (Goldspink és Goodwin, 1979).
A Duna cikolai mellékágrendszerében végzett táplálkozásélettani vizsgálatok alapján a zooplankton csak az 50 mm-nél kisebb sügérek jellegzetes tápláléka, az ettől nagyobb egyedeknél a bentikus szervezetek kerülnek előtérbe, a halfogyasztás a 130 mm-nél nagyobb példányoknál gyakori (Guti, 1992).