Teste vaskos, feje és testének elülső része hát-hasi irányban, hátsó része pedig oldalról lapított. Külsőleg a harcsára emlékeztet, de szája körül négy pár bajuszszál van. Hát- és mellúszójának első sugara kemény, tüskeszerű, faroktöve elején a pisztrángfélékre jellemző zsírúszó található. A farokalatti úszója a harcsáénál rövidebb. A 8 bajuszszál közül 2 a szem és az orrnyílás között, a két leghosszabb a szájszögletben, 4 pedig az alsó ajkon van. A szája nagy, a fej teljes szélességét elfoglalja. Szeme kicsi. A hátúszó rövid, de elég magas. Farokúszója nagy, széle enyhén kimetszett. Teste pikkelytelen, oldalvonala alig látható. A hát és farokizomzatának szelvényei vékony bőrén jól áttűnnek. Színezete vízterületenként és korosztályonként is erősen változó. Háta és a feje felső része olajbarna, feketésbarna, néha ibolyás árnyalattal. Oldala a has felé világosodó sárgásbarna, elmosódott márványozottsággal, sötétbarna foltokkal tarkítva. Hasa sárgásfehér. A fiatalabb példányok gyakran rózsaszínűnek tűnnek. Némely vízterületen színük agyagsárga. Az írisz ezüstös. Az úszók a testoldalhoz hasonló színűek, de világosabb árnyalatúak.
Homokos vagy iszapos medrű, nyáron erősen felmelegedő állóvizekben és lassú áramlású patakokban, folyókban él. Különösen az Alföld folyóinak holtágaiban találhatók nagy egyedszámú populációi, a Dunántúlon szórványos előfordulású. Tavasszal és ősszel a sekélyebb, nyáron a mélyebb vízterületekre húzódik. Nappal kevésbé mozog, ilyenkor az aljzaton tartózkodik, éjjel aktív. Ivarérettségét a hím a második, a nőstény a harmadik életévében éri el. Párosával ívik április végétől május végéig. Az ikrás az általa készített gödörszerű fészekbe 1-5 ezer, 3 mm átmérőjű ikrát rak le, rendszerint 2-3 adagban. A fészket mindkét szülő őrzi, az ikrák 6-9 napig fejlődnek. A lárvák kelését a hím elősegíti azzal, hogy az ikrákat sorba felszedegeti és szájában kelteti ki. A kikelő lárvák mintegy 6 mm hosszúak, egy hétig még a fészekben fekszenek. Önálló táplálkozásuk megkezdése után is még egy jó darabig együtt maradnak, ilyenkor gyakorta megfigyelhető a fiatal állatok gomolygó csapata a szélvizekben (Vostradovský , 1958). A 23-53 napos ivadék táplálékát zooplankton szervezetek képezik, később mindenevővé válik.
Több, mint 200 egyed tápcsatornájának vizsgálata során sem igazolódott veszélyes ikra- és ivadék-pusztítása (Guti et al., 1991). Tudatos, de meggondolatlan honosítás következményeként került Európába 1880-ban. Az importőrök azt remélték, hogy egy új, nagyra növő harcsára tettek szert, de a faj valójában törpe, kis növésű halnak bizonyult. Hazánkba 1902-ben jutott el, és hamar megjelent számos természetes vizünkben. A 60-as évekig az ország egész területén gyakori volt, az utóbbi évtizedekben számuk sokfelé megcsappant. Az európai állománynál a behozatalkor történt hibridizáció és a környezet módosító hatása a habitusban olyan fokú eltéréseket alakított ki, hogy az geográfiai alfaj képződéshez vezetett. Gondos biometriai munka alapján sikerült bizonyítani az Ictalurus nebulosus pannonicus Harka & Pintér, 1989 nevű taxont tiszai gyűjtésű anyag alapján (Harka és Pintér, 1989).