A fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyített képzős szavából eredeztethető. Teste kígyószerű a fej felülről lapított. Utóbbi alakja szerint két változat, széles és keskeny fejű megkülönböztetése szokásos. A két változat kialakulását különböző környezeti és táplálkozási viszonyokra vezetik vissza, zavaró azonban, hogy egy vízterületen mindkettő az átmeneti alakokkal együtt, egyidőben megtalálható. A kopoltyúívek keskenyek, a kopoltyúnyílást igen kicsi kopoltyúfedő takarja. A koponya alakját követi a szájrés. A száj végállású, az alsó állkapocs előbbre nyúlik, mint a felső. Mindkét állkapcson, valamint a vomeren apró hegyes fogazat van. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött található, páratlan úszói egybeolvadtak. A növekedés folyamán a mellúszók alakja és nagysága változik, az ivarérett példányokon az addig kanálszerű úszó hosszú ecsetformájúvá fejlődik. A mintegy 2 mm-es cikloid pikkelyek igen aprók, nem emelkednek ki a pikkelytasakból, elhelyezkedésük szabálytalan, kormeghatározásra alkalmatlanok.
A testszín vízterületenként változhat, a pigmentáltság alapján a különböző korosztályok mégis jó elkülöníthetők. Lárva stádiumban kevés pigment a jellemző. A pigmentsejtek az édesvízbe kerülés idején jelennek meg, először a fejen és a farki részen. A kezdeti zöldesszürke szín fokozatosan megy át olajzöldbe, majd a sárga pigmentek uralkodóvá válása után bronzszínűvé válnak (sárga angolna). 3-4 év után a hasi tájék világosabbá válik, ezüstösödik. Az ikrások a folyókon mindig feljebb vonulnak, mint a hímek, amelyek általában kisebbre nőnek. A tejesek 7-12, az ikrások 9-19 évi édesvízi tartózkodás után válnak ivaréretté. Szemük megnagyobbodik, hasuk ezüstös színűvé válik (ezüstangolna), nem táplálkoznak többé, tápcsatornájuk elsorvad. Augusztus-szeptember hónapokban indulnak hosszú vándorútjukra, vissza a Sargasso-tengerbe. Jelölt angolnák visszafogásával bebizonyosodott, hogy vándorlásuk során óránként akár 12 km-t is képesek megtenni.
Éjszakánként a vízfelszín közelében úsznak, felhasználva navigációjukban a csillagokat. Az európai kontinens partjainál a föld mágneses vonalai segítik őket a tájékozódásban. Az utolsó fázisban szaglószervüket használják (Maitland és Campbell, 1992). Táplálékuk összetétele igen változatos, a makrofitáktól a szárazföldi szervezetekig számos táplálékforma megtalálható tápcsatornájukban. Zömében bentikus szervezetekkel és apró halakkal táplálkoznak. Az élőhely táplálékkínálatához kiválóan alkalmazkodik (Moriarty, 1974; Bíró, 1974; Szító és Buz, 1975). A halfogyasztás akkor válik nagyobb arányúvá, ha a konkurens halfajok tömeges jelenléte, vagy a bentikus szervezetek más okból fakadó hiánya miatt arra rászorul (Shafi és Maitland, 1972; Moriarty, 1975). Télen, a vízhőmérséklet csökkenésével táplálkozási aktivitása is csökken. Megfigyelhető azonban bizonyos nyári pauza is táplálkozásában, így növekedésük, kormeghatározásuk bizonyos nehézségekbe ütközik a fals évgyűrűk megjelenése miatt. Egyre elterjedtebb az a nézet, amely szerint az angolna nem őshonos hazai természetes vizeinkben. A középkortól kezdődően számos írás tanúskodik ennek ellenkezőjéről. Tény, hogy jelenlegi állománynagysága az 1961 utáni rendszeres telepítéseknek köszönhető.